Amikor elkezdünk nemet mondani – gyakran igen hosszú idő után –, meg kell tanítanunk a körülöttünk élőknek, hogyan bánjanak velünk. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni… Először sok kis nemmel rakjuk körbe magunkat. Nagyban könnyíti a nemet mondást, ha megindokoljuk, mert az csodaszerként működik és szépen elveszi az élét a puszta nemnek. Továbbá nemcsak kérésekre mondhatunk nemet, hanem bánásmódra, viselkedésre, elvárásokra…

Azzal, hogy valamire nemet mondunk, automatikusan igent is mondunk valami másra. Tulajdonképpen a nem, az igen önmagunkra. Ez nem önzőség. Egyszerűen először magunkkal kell jóban és jól lenni, hiszen csak teli korsóból lehet vizet osztani. A saját erőforrásaink tisztelete, az azokkal való ésszerű gazdálkodás nem etikai kérdés, ez egyszerű fiziológia.

Egy indiai mesében egyszer a kígyó elmegy a bölcshöz. Meg szerette volna tudni, mit tegyen, hogy tisztelettel bánjanak vele az emberek. „Amikor legközelebb feléd mennek, akkor ne menekülj el, és ne is mard meg őket!” – javasolta a bölcs. A kígyó így is tett. De ekkor az emberek játszottak vele, kövekkel dobálták, igyekeztek megölni. Ekkor a bölcs újabb tanáccsal látta el, ami minden konfliktuskerülő számára hasznos lehet…

Konfliktusok mindig voltak és lesznek is. Szeretjük őket? Nem, nem igazán. Az életünk alakulása viszont nagyban függ attól, hogyan kezeljük őket, hogyan viselkedünk a konfliktusos helyzetekben. Ha általában igyekszel elkerülni ezeket a helyzeteket, vagyis konfliktuskerülő vagy, valószínűleg tudsz róla… De ha bizonytalan vagy ezzel kapcsolatban vagy szeretnél egy kis megerősítést, mielőtt lépést tennél a változás felé, olvass tovább és nézd meg, hányszor használod ezeket a mondatokat a mindennapokban…

Clint Eastwood Amerikai mesterlövész című filmjében hangzik el ez a kategorizálás. A főhős apja szerint háromféle ember van, a farkas, a farkaskutya és a bárány. A farkas megeszi bárányokat. A farkaskutya megvédi őket. A bárányok egyszerűen csak igyekeznek túlélni ezt az egészet. Egész életüket menekülésben és félelemben töltik. De mi köze ennek a konfliktuskezeléshez? Máris mondom…

Egyetemista koromban napi szinten ingáztam két nagyváros között. És minden alkalommal volt a buszon néhány olyan ember, akik beültek az ablakhoz, és maguk mellé tették a folyosó felől a táskájukat az ülésre. És minden alkalommal voltak néhányan, akik pedig csak álltak középen a folyosón. Tíz kilométereket imbolygtak, kicsavarodva, a fejük felett kapaszkodva (morogva és ideget nyelve) inkább, minthogy szóltak volna…