Pedig mindenkinek jár egy saját hely a buszon is, a munkahelyén és a világban is.

Én magam is sok oda-vissza utat tettem meg egy ülésre támasztott hátizsák, vagy egy tömött szatyor felett kitekeredve és imbolyogva… aztán egyszer kimondtam (először magamban, aztán hangosan is), hogy elég! Én ott, azon a vidéki buszon, ezeknek a jogosulatlanul elfoglalt helyeknek a felszabadításával kezdtem a konfliktuskerülőből konfliktuskezelővé válásomat! Ami nem is volt olyan nagy ördöngösség, mert a buszon is hamar kiderült, hogy az ülésfoglalók sem elvetemült gonosztevők, egyszerűen csak fáradtak (vagy csak éppen egyedűl akartak maradni egy kicsit), nem figyeltek sem magukra, sem másokra. Az esetek többségében zokszó nélkül engedtek maguk mellé, sőt sokszor még sajnálkoztak is a figyelmetlenségükért (aztán, hogy mire is gondoltak valójában, azt csak ők tudják).

Ők azt várták, hogy az szóljon, aki le akar ülni…

Az állók logikája pedig az volt, hogy számukra kellett volna felajánlani az ülőhelyet… és ameddig ilyen kérdéseken filozofálgatunk, (hogy akkor kinek is van igaza), a busz addig is robog tovább. Azóta több száz embernek változtattam meg a hozzáállását a konfliktusokhoz országszerte képzések és konzultációk keretében. Elsősorban a munkahelyi közösségekben előforduló konfliktusokkal foglalkozom. Egyénekkel és közösségekkel (csoportosan). Ez utóbbi esetben olyan munkahelyekkel, ahol maximum húsz ember alkot egy közösséget, teamet, csoportot. Ilyen és ekkora közösségekben működnek leghatékonyabban az eljárásaim. Ezekben az esetekben akár azonnal is el lehet érni tartós változást a konfliktuskezelési kultúrában.

Jó az neked, hogy mások ücsörögnek a helyeden?

Ne feledd, neked is jogod van egy kényelmes helyre világban! Ha nem adják át maguktól, akkor kérd! Én meg tudom mutatni és tanítani a hogyant! Tedd magad láthatóvá! Legyél valamilyen! Aztán vedd magadhoz a téged megillető helyett a közösségben! Ez lehet a munkahelyed, osztályod, csoportod, csapatod.